Az alvilág - Dr. Eben Alexander Halálközeli élményében

"Sötétség, de látható sötétség – mintha lesüllyedtem volna a sárba, de azért átláttam rajta. Vagy talán jobban hasonlított a piszkos zselére. Átlátszó volt, de ködös, elmosódott, klausztrofóbiás, fojtogató módon."

"Tudatosság, de az önazonosságom emléke nélküli tudatosság – mint egy álomban, ahol az ember tudja, mi folyik körülötte, de fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda vagy micsoda.

Fotó: Csodás álmok jönnek - 1998

Hang is – mély, ütemes lüktetés, távoli, ugyanakkor erős, annyira, hogy minden lökete végigmegy rajtam. Mint a szívverés? Körülbelül, de sötétebb, gépiesebb – mint a fém hangja fémen, mintha egy hatalmas, földöntúli kovács kalapálna egy üllőn valahol a távolban: mintha olyan erősen kalapálna, hogy a hang végigvibrál a földön, a sárban, vagy hol is vagyok.
Nem volt testem – legalábbis olyan, amelynek tudatában lettem volna. Egyszerűen csak… itt voltam, ebben a lüktető, kalapáló sötétségben. Akkor és ott „primer”-nek neveztem volna. De akkoriban, amikor ez történt, nem ismertem ezt a szót. Sőt, egyetlen szót sem ismertem. Az itt használt szavakra sokkal később emlékeztem vissza, amikor visszakerültem ebbe a világba, és leírtam az emlékeimet. A nyelv, az érzelmek, a logika: mindezek eltűntek, mintha visszazuhantam volna egy sokkal korábbi állapotba az élet megjelenésének idejéből, talán egészen olyan messzire, mint az a primitív baktérium, amelyik tudtomon kívül átvette az irányítást az agyam felett, és leállította.
Mennyi ideig tartózkodtam ebben a világban? Fogalmam sincs. Amikor az ember olyan helyre kerül, ahol nem tapasztalható meg az idő olyan formában, mint hozzászoktunk, szinte lehetetlen rendesen leírni, milyen érzés. Amikor ez megtörtént velem, amikor ott voltam (bármi is voltam), úgy éreztem, hogy mindig is ott voltam, és mindig is ott leszek.


És ezt eleinte nem is bántam. Miért is bántam volna, amikor ez az állapot volt az egyetlen, amelyet ismertem? Mivel semmilyen emlékem nem volt semmi jobbról, nem igazán érdekelt, hol vagyok. Emlékszem, hogy koncepciót alkottam arról, miszerint vagy életben maradok, vagy nem, de a közömbösségemtől az iránt, hogy igen-e vagy nem, csak még sebezhetetlenebbnek éreztem magam. Fogalmam sem volt annak a világnak a szabályairól, amelyben voltam, de nem siettem megismerni őket. Végtére is, miért fáradjak vele?
Nem tudnám megmondani, mikor történt pontosan, de egy bizonyos ponton észrevettem, hogy tárgyak vannak körülöttem. Kicsit olyannak tűntek, mint a gyökerek, egy kicsit olyannak, mint vérerek egy hatalmas, sáros anyaméhben. Sötét piszkos vörösen ragyogtak, egy távoli helyről, fentről nyúltak le, és egy ugyanolyan messze, odalent lévő helyre tartottak. Visszatekintve olyan volt őket látni, mintha vakondként vagy földigilisztaként lennék valahol mélyen a földben, ugyanakkor valahogy mégis látnám a körülöttem lévő fák és gyökerek összegubancolódott szövedékét.
Amikor később visszaemlékeztem rá, ezért neveztem ezt a helyet a Földigiliszta-nézőpont Birodalmának. Hosszú ideig azt gyanítottam, ez annak az emléke lehet, ahogy az agyam érezte magát, amikor a baktérium elkezdte átvenni felette az irányítást.
De minél többet gondolkoztam ezen a magyarázaton (és megismételném, ez sokkal-sokkal később volt), annál kevésbé tűnt logikusnak. Mert – bármilyen nehéz is ezt elképzelni úgy, hogy az ember nem tapasztalta meg személyesen – a tudatom nem volt ködös vagy torz, amikor ott voltam. Egyszerűen csak… korlátozott volt. Amikor ott tartózkodtam, nem voltam ember. Még csak állat sem voltam. Valami korábbi és az alatti lehettem. Egyszerűen csak egy magányos, tudatos pont voltam egy időtlen, vörösesbarna tengerben.
Minél tovább maradtam ott, annál kevésbé éreztem magam kényelmesen. Eleinte olyan mélyen belesüppedtem, hogy nem volt különbség az „én” között és a részben hátborzongató, részben ismerős anyag között, amely körülvett. De ennek a mély, időtlen és határtalan merülésnek az illúzióját fokozatosan valami más vette át: egy olyan érzés, mintha egyáltalán nem a része lennék ennek a föld alatti világnak, hanem raboskodnék benne.

White temple - hell

Fotó : Thaylandi fehér templom , Wat Rong Khun

Groteszk, állatias arcok bugyogtak elő a sárból, nyögdécseltek vagy torzultak el, majd ismét eltűntek. Időnként tompán üvöltést hallottam. Ezek az üvöltések néha homályos, ritmikus kántálássá váltak, amelyek egyszerre voltak rémisztőek és furcsamód ismerősek – mintha valamikor ismertem és én magam adtam volna ki őket.
Mivel korábbi létezésemről nem volt emlékem, az ebben a birodalomban töltött időm nagyon-nagyon hosszúra nyúlt. Hónapokra? Évekre? Egy örökkévalóságra? A választól függetlenül végül eljutottam arra a pontra, ahol a viszketeg, irtózó érzés túlsúlyba került az otthonos, ismerőssel szemben. Minél inkább kezdtem egy „én”-nek érezni magam – olyasminek, ami különbözik a körülöttem lévő hidegtől, nedvességtől és sötétségtől –, annál fenyegetőbbé és rondábbá változtak a sötétségből felbugyogó arcok. A távoli, ütemes dobogás felerősödött és intenzívebbé is vált – a föld alatti, trollszerű dolgozók seregének munkaritmusává vált, akik valamilyen végeérhetetlen, brutálisan monoton feladatot végeztek. A mozgás kevésbé láthatóvá, inkább érezhetővé vált körülöttem, mintha hüllőszerű, féreg alakú lények nyüzsögtek volna mellettem, és értek volna időnként hozzám sima vagy tüskés bőrükkel.
Majd észrevettem a szagot is: egy kicsit ürülékszag volt, egy kicsit a véré és egy kicsit a hányásé. Más szóval, biológiai szag, de a biológiai halálé, nem az életé. Ahogyan egyre jobban kiélesedett a tudatosságom, egyre közelebb kerültem a pánikhoz. Bárki vagy bármi is voltam, nem oda tartoztam. Ki kellett onnan szabadulnom.

De hova mehetnék?

Miközben feltettem ezt a kérdést, valami kiemelkedett a fenti sötétségből: valami olyasmi, ami nem volt se hideg, se halott, se sötét – hanem mindezeknek pontosan az ellenkezője. Ha életem végéig próbálkoznék, akkor sem tudnám méltóképpen leírni azt a lényt, amelyik felém közeledett – messze nem sikerülne átadnom, mennyire gyönyörű volt.

De meg fogom próbálni."

 

Részlet : Dr. Ében Alexander ( idegsebés M.D ) Proof of Heaven - című könyvéből. 

Szerző: Soulstorage

Utoljára frissítve: 2017. október 24., kedd 23:27
Értékelés:
(1 szavazat)
  • Nincsenek hozzászólások
Vissza a tetejére