A hipnózis nem valami, különösen nagy akaraterővel rendelkező személyek ellenállhatatlan ereje útján kikényszerített állapot. A hipnotizőr nem egy másokat akaratuk ellenére tehetetlen bábbá változtató szörnyeteg, aki hatalmába keríti áldozatait, és kényszerített szerelmet vagy parancsra öldöklő gyilkost teremt.

Ez a hiedelem a jelenséget mindmáig háttérbe szorította, és a gyógyítás fogalmától szégyenszemre jó messzire sodorta, holott a pszichoterápiák meghatározó részévé kéne válnia, mivel a hipnózis során a problémák valódi ok-okozati viszonyára derülhet fény. Erről bővebben a Polaritás törvénye c. cikkünkben lehet olvasni. Meg kell értenünk, hogy a hipnózis folyamatában saját magunk engedjük magunkat hipnotizálni. Csak saját magunkon múlik, hogy megengedjük magunknak a szuggesztiót vagy sem. Hiába akarnak ránk hatni olyan szavak, mint „engedd el magad”, ha mi magunk nem tesszük ezt meg. Aki volt már hipnotizőrnél, tudja, hogy sokszor használt szófordulat az „engedd meg magadnak…”. A hipnotikus állapot nem mások által felénk irányuló, megakadályozhatatlan varázslat. Inkább felénk irányuló felkérés, amit vagy elfogadunk szabad akaratunkból vagy sem.

A hipnózis mindig is jelen volt a történelem folyamán, az adott kor szellemi fejlettségi szintjét fémjelezve. A mai korban sem tisztázott a hipnózis fogalma, mivel magát a lelket, illetőleg a lélek és a test kapcsolatát sem definiálta még senki egységes és kielégítő módon. Nem tűnik fel senkinek, hogy a lélek, mely a halál után továbbél, tartalmazza az összes adatot – mind a tudatos, mind pedig a tudatalatti szinten tároltakat? Miért van az, hogy a legtöbben azt hiszik, az agy őrzi a tudást? Ha valóban az agy tartalmazná az információkat, akkor előző elporladt testünk élményeit vajon hogy élhetnénk át mai életünkben, hipnotikus állapotban?
A hipnózis egy tudatállapot, ugyanúgy, mint az alvás. Az alvás pedig biológiai szükséglet. (A delfinek például sosem alszanak teljesen, mert valamelyik agyféltekéjük mindig éber). Egyáltalán nem biztos, hogy a kettő annyira különbözik egymástól. Igazából az alvás egyfajta önhipnózis. Maga a hipnózis attól lett olyan megmagyarázhatatlan jelenség, hogy a tudatunk közben a hipnotizőrrel kapcsolatban áll. Ezért mindmáig két értelmezésben vizsgálják a mechanizmust. Az egyik sajátos, módosult tudatállapotként tekint a hipnózisra, míg a másik értelmezés a páciens és a hipnotizőr kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. A teljes igazság kiderítése ezzel kapcsolatban még várat magára.

A hipnózisban az ébrenléti tudatállapotot altatja el a hipnotizőr. Így megszűnik a tudatos logika, értelem, racionalitás. Ez azt jelenti, hogy a páciens nem kételkedik az előszedett információkban, legyen szó elfeledett kisgyerekkori élményekről, vagy előző élet információkról. Hipnózisban közvetlen kapcsolatot lehet teremteni a lélek tudatalattijával, és így tudatunk kritikus szűrője nem akadályozza a probléma ok-okozati feltárását. Minden betegség vagy fizikai tünet e lélekrészecske aktuális vagy karmikus információinak háromdimenziós kivetülése. Ha belegondolunk, a halál is pszichoszomatikus, mert a lélek elhagyja a testet. Arra pedig, hogy miért történt a kilépés, lelkünkben találjuk meg a választ.

A tudatos logika hipnózisban történő kikapcsolódására jó példa a következő: amikor regressziós hipnózisban a mostani életben használt új felfedezésű tárgyakra kérdezünk rá, a páciensek nem fogják tudni értelmezni ezeket. Viszont ha ok-okozati jellegű kérdéseket teszünk fel korábbi életükre vonatkozóan, pl. hogy miért szenvedtek vagy miért kellett meghalniuk, az a karmikus életút feltárását eredményezheti. A tudatos logika hipnózisban történő kikapcsolódása

Szerző: Soul Storage